Édesanyám, de szép voltál

Édesanyám, de szép voltál, maradtál,
tündöklőbb a ragyogásod a Napnál,
két szemedtől a csillagok pirultak,
mosolyodtól a bajaim elmúlnak.

A bevándorló

Én is migráns vagyok, borsodi,
néha féltem is kimondani,
pestinek csak egy betelepült,
aki a nyakára menekült,
akinek munka kell és otthon,
aki a létéért dorombol,
vagy harcol, mert Árpád utóda,
egy kétlaki kis patrióta,
ki a határon belül maradt,
a túl neki íztelen falat,
akit a szíve itt marasztal,
áldva Istent ezer malaszttal,
megmaradva annak, aki volt,
Pest pauszpapírján pici pont.

2016. 07. 31.

 

 

 

Az utolsó ballagásra

 

Elballagunk majd mind, jó és rossz diákok,
éveinknek száma nem meghatározó,
az osztályaink rendre koedukáltak,
végzettsége szerint mindenki halandó.

Bizonyítványunkba bejegyzett tantárgyak,
tulajdonságainknak hosszú lajstroma,
gyakorlati részben amit cselekedtünk,
elmélet, ami nem vált valóra soha.

Figyelembe véve minden szándékunkat,
céljainknak útján mi volt a mozgató,
bajukban másokat hányszor segítettünk,
amíg még ketyegett az óramutató.

Szinte minden ember rossz korba születik,
az összes századnak volt épp elég baja,
ókor, középkor, vagy a huszonegyedik,
alig változott meg az egyén sóhaja.

De majd elballagunk, bár nem tudjuk mikor,
mindaddig azonban úgy kellene élni,
ha majd utoljára megnyomják a csengőt,
ne kelljen senkinek a legjobban félni.

 

2015. 11.13.

 

Szonjához

 

Majd egyszer elmesélem milyen volt,

mikor végre karomban tarthattalak,

szív meleggel féltőn hogy takartalak,

fohászom érted Istenhez hogyan szólt.

 

Elmondom, amit más nem mesél el,

milyen volt megszületve édesapád,

hogyan nevelte őt egy csonka család,

olykor üresen tátongó tenyérrel.

 

Majd megérted a szívnek sajdulását,

és örömét egy nekem szánt mosolyban,

rövid éltünknek rohanó múlását,

 

 és hogy az enyémnek végéig ott van,

 az a két csodás és boldog pillanat,

 két ölelésem a mennyet áldottan.

 

 2015. 11. 08.

 

A lift

 

Szabadságon vagyok, gondolataimmal

 töltöm ki kapott időmön a hézagot,

 a vasalatlan ruha vár türelmesen,

 tegnapi palacsintám is, hogy megegyem,

 és a lift, hogy legalább egyszer levigyen.

 

 Kattan, indul, egyik emeleten megáll,

 aztán hívják megint, újból mennie kell,

 a hangja hasonló, mint a kisvasútnak,

 mikor felgyorsulva elhúz a síneken,

 s rajta ismerőssé válik sok idegen.

 

Összezártság vagy csak időn a hézagok,

egyik emberre ez, másikra az hatott,

a lift viszont szóra bír szegényt, gazdagot,

főként, ha megállója nem a megszokott,

akkor nem számít kinek miből mi jutott.

 

Nem kell tengernyi, csak csepp a félelemből,

hogy átérezzük, mi mind halandók vagyunk,

két emelet között, vasak közé zártan,

lehet megfáradt, gyönge vagy erős karunk,

tt végre mindannyian egyet akarunk.

 

2015.11.03.

 

Őszi tájkép

 

Festeném, de az ecset nekem szokatlan,

suta, esetlen kezemben egy néma tárgy,

ami csak porszemet keresgél a vásznon,

engem szólajt, a megihlető őszi táj.

 

Egy erdőt  vigyázó pompázatos őrsor,

mint ünnepnapokra öltözött katonák,

a természet hívta, összetoborozta,

ő is adta rájuk a legszebbik gunyát’.

 

Elől a kökények dércsípte kékséggel,

sűrűre varrt díszgombok az egyenruhán,

alattuk tűzdelve kisebb levelekkel,

a ritkulásának indult zöld paszomány,.

 

Mögöttük sorjáznak a sárga vitézek,

citrom színűben és narancsos bársonyban,

közöttük szalutál piroslón a vérbükk,

kihúzva magukat, fegyelmezett sorban.

 

Leghátul a fenyves , ki sosem vetkőzik,

szemérmesen nyitja, vagy hunyja le szemét,

és ezt az egészet föntről beragyogja,

összes aranyával a tengerkékű ég.

 

2015.10.31.

 

Titeket áldjon az ég!

 

Bennem békét lelt már mind, kik nincsenek,

szívemről letörtek az összes tüskék,

nem rikolt fel rajtuk a sebzett madár,

nem csordul le könnyem, és nem folyik vér.

 

Hangotok hallom, az arcotok látom,

visszahozzátok hangos kacagásom,

a múltból, mikor még voltatok nekem,

és ezernyi emlék most körbetáncol.

 

Mindegyikük lett egy-egy örök mécses,

el sosem hervadó virágok között,

nem retusáltak, élesek a  képek,

a  szeretet fénye rájuk költözött.

 

Ahogy nagyapám cinkos mosolyára,

amint fáradt karjait nyújtja felém,

„kis prücsköm mondd csak, te miért nem alszol?”

én alszom majd, s titeket áldjon az ég.

 

 2015.10.30.

 

 Egy arasszal

 

2013. 06. 11.

 

 Lesz mi lesz

 

kín a rím, ha sírva tud dalolni?
rest az est a magányom rabolni?
szúr a húr, ha szakadnak szálai,
tart mi mart és nem enged szállani,
tép a szép, mert nem akart maradni,
lesz mi lesz, még élni kell, vagy halni.

 

2013. 05. 09.

 

Te vagy aki...

 

Te vagy, aki képes föld fölé emelni,
álomszerű, édes, illatos szférába,
hiányodtól testem ó visszanehezül,
terheit cipelni, amíg jöttöd várja.

Csillogást szememre ki más tudna csalni,
meleg-fényűt, mitől felragyog hálája,
de csoszog az idő, sajgó lábaival,
végtelennek tűnő, hosszú útját járja.

Te vagy, akiért még meg is tudnék halni,
örök-tüzű, kéjes, szerelmes vágyamba’,
szenvedéseimben miért hagysz egyedül,
érted sóhajtozva, kínok közt ragadva.

Lázas ajkaimat te tudnád nyugtatni,
ajkad-ízű, mézes csókokkal itatva,
belőled nincs elég, akármennyit szánnál,
érintésed mégis mindenséget adja.

2012. 11. 13.

 

Álmok karja

Hosszú az álmoknak kinyújtott karja, 

képes átölelni minden távlatot,

simogatja bőröd, ahogy akarja,

ahogy akarnék veled minden napot. 

 

Eljátszik ajkidon csókokat csenve,

füledbe dúdolja vágyaim dalát, 

szemedben fürdik kacéran nevetve,

és habzsolja hangodnak minden szavát.

 

Beletúr lágyan hófehér hajadba,

majd bezár köröttünk ajtót, ablakot,

hogy egymásba így kicsit belehalva,

feledni tudjuk a gondot, bánatot.

 

Hosszú az álmoknak kinyújtott karja,

képes átölelni minden távlatot,

simogatja bőröd, ahogy akarja,

ahogy akarnék veled minden napot.

 

2012. 09. 20.

 

 A vers születése

 

A vers úgy születik, mint a gyermek,
először csak másokét csodáljuk,
aztán mi is szerelembe esünk,
majd torokból világgá kiáltjuk.

Öröm és bánat megfogan bennünk,
magunkban hordjuk sok száz magzatunk,
hogy sorban mind napvilágot lásson,
így élve tovább, ha majd meghalunk.

Apai ágon mindenség arcát
kapják örökül, ahogy mi látjuk,
bennünk a lét gyümölcsévé válnak,
midőn születésük percét áldjuk.

Olykor egyszerű, máskor fájdalmas,
egymást hajrázzák sokféle szavak,
végül felsír az újszülött gyermek,
a miénk, ha támadják is hadak.

Szeretnénk, hogy másoknak is tetsszen,
ne szippantsa magába a közöny,
ő legyen majd a bálban legszebb,
érte vágyak közt hulljon férfikönny.

Ne gúnyolják, tekintéllyel bírjon,
s ha már meglett, ne legyen ijedős,
útjára engedjük, ennyi tellett,
de a költő, amíg él, viselős.

2012.  08. 22.

 

Múlt szerelmek

Múlt szerelmek, régi arcok,
papíron már csak firkák, karcok,
mára mind egyformává szűntek,
szinte feledésbe merültek.

Néha-néha visszagondolok,
miért nem lehettünk boldogok,
megmaradva egészen máig,
vagy együtt, végig a halálig.

Micsoda tüzek, vágyak égtek,
hittük, véget soha nem érnek,
csak egy szó volt, ami hiányzott,
ha lelkem véresőben ázott.

Az a szó kimondatlan maradt,
a gondolat más után szaladt,
aki talán jobb, talán rosszabb,
de az új mindig magasztosabb.

Nagy érzések mind kifakultak,
idővel a közönybe fúltak,
habjával fedi a messzeség,
bár szerettem, ahogy soha még.

Emlékek, édes pillanatok,
meghitt órák, éjek és napok,
minden múlt szerelmek és arcok,
mára csak halvány firkák, karcok.

2016. 07. 28.

 

Ha rád gondolok

 

Ha rád gondolok, nincs a percnek súlya,

nem telepszik gond a felkelő Napra,

éjjel nem bújik felhők mögé a Hold,

mégis ragyogásod legszebb alatta.

 

Ha rád gondolok, tompulnak a hangok,

elszakad a zaj vonójának húrja,

bármerre járok, nem hallok más zörejt,

szívdobogásom himnuszodat zúgja.

 

De jó lenne a lelked körbefonni,

édesen marasztaló, szép malaszttal,

az volna jó, magamnak megtartani,

együtt merülni szerelmes szavakban,

 

hol tested testemmel maradni vágyna,

s így halni majd az utolsó tavaszban.

 

 2012. 07. 17.

 

Hideg érintés

Perzselni akartunk, de hideg lett,
fázott rajtam minden érintésed,
mások kigombolt ingekben jártak,
s bennem csonttá fagyott egy kísértet.

Régen ismerte a szavannákat,
messziről jött, ott meleghez szokott,
de egyszer fellebbenthette fátylát,
és arcába martak a démonok.

Minden szépségétől megfosztottan,
régi nyaraknak álarcába bújt,
mikor szívemnek kulcsáért nyúltál,
dermedni kezdett, mert csörrent a múlt.

Nem akarta, hogy felfedezd titkát,
meglásd benne saját képmásodat,
jéggé változott, mert te jég voltál,
s míg együtt fáztunk, kint sütött a nap.

 

2012. 05. 20.

 

Még egyszer a nyárba

 

Nekiiramodunk még egyszer a nyárba,

magunk mögött hagyva megannyi tavaszt,

bár telek hasítottak koponyánkba,

de kamasz vágyaink heve velünk maradt.

 

Ledér szellő csókol fáradt homlokunkra,

s liánként fonódik egymásra karunk,

a sorsunktól így, talán utószolra,

minden tévedésért most kegyelmet kapunk.

 

Elfojtott könnyeink csendes folyamára,

lélekhajónkkal verőfény érkezik,

kajütjeinknek bezárt magányára,

gyógyírként íriszünk románca létezik.

 

Bennük ragyog a föld minden barnasága,

s kékje virágnak, égnek és vizeknek,

szíveinknek ha volt is balgasága,

ebből a nyarunkból mondd, hogy nem eresztlek.

 

2012. 03. 07.

 

Más idők voltak, és...

Negyven felett a nők feketében jártak,
egy évig gyászoltak szülőket vagy férjet,
kicsi volt a falu, de a rokonság nagy,
a gyásznak így aztán nem vetettek véget.

Búzavirág festette kékre a határt,
édes krumplit sütöttünk sparhelt sütőkben,
telente térdünkig süppedtünk a hóban,
és kevesebben voltak a temetőkben.

Jó szava a másikhoz mindenkinek volt,
és nagyobb volt a súlya az adott szónak,
fél évszázad alatt minden úgy elvadult,  
a hírek mindenhol gyalázatról szólnak.

És mi történt velünk az eltelt időben,
ennyit butultunk néhány évtized alatt?
És milyen büszke lett magára az ember,
hogy tanult tudásával ma sikert arat.

Nemzedékünk itthon nem élt át háborút,
nem lőcsös szekérrel poroszkál földúton,
kevés férfi kezét cserzi ki a csákány,
és a tudomány ma túllát a tejúton.

A jó szó vész el, mint felesleges gyermek,
emberek lelencévé vált a szeretet,
jajgató világunk egymást ölni csábít,
és mindig mást okol a kérdés-felelet.

Más az értékrend, és más időket élünk,
vérüket értünk ontották dédapáink,
meghalni mi nem engedhetjük a jó szót,
és gazdagok lesznek majd az unokáink.

2012. 01. 22.

 

A pillanatok múlttá szenderülnek

 

A pillanatok múlttá szenderülnek,

öröm és bánat mind-mind elpihen,

termő gondolatok messzire szállnak,                    

ha az ember a percre nem figyel.

 

Létünk bástyáját támadja az idő,

és reményünk mint féktelen gyermek,

a veszélyekről sosem vesz tudomást,

szerencséje mellett gyakran elmegy.

 

Álmaink ágain hintázgat lelkünk,

ezerszín fényben látjuk a jövőt,

de ki a mában cselekedni nem mer,

letört gallyakból épít temetőt.

 

Ott lesz a fejfája mindegyik percnek,

ha életünk végén visszanézünk,

lesz millió ismeretlen katonánk,

s lesz néhány tetté vált ismerősünk.

 

A pillanatok múlttá szenderülnek,

meg nem markolhatjuk a tegnapot,

emmink sincs, mi utánunk fennmaradhat,

csak az, amit két kezünk alkotott.

 

2011. 12. 18.

 

Az ajtó

 

Zöld volt, kilincsét éppen csak felértem,

Apa kulcsra zárta nappal és éjjel,

mögötte biztonság lett, mégis féltem,

ha üvegén árnyék táncolt a széllel.

 

Az ajtó színe aztán megváltozott,

fehéren, később barnán sóhajtozott,

zord télnek, forró nyárnak vádaskodott,

gyűlt évek repedésén ábrándozott.

 

Sokszor sarkig tárta váratlan öröm,

máskor unottan nyikordult a közöny,

titkaim résnyin leste a küszöbön.

 

Öreg kulcsa benne jócskán megkopott,

két szárnyát már támadják szú ostromok,

és egyszer,  rajta majd senki sem kopog.

 

2011. 10. 02.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem láttam

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Címoldal
Versek és prózák - © 2008 - 2024 - amoriana-versei.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat