Érett nők tükre

 

Bús melódiák kapaszkodnak belénk,
az egykori dallam nem jár már felénk,
alig észleltük máris tovaszálltak,
mint a fecskék, ha vége van a nyárnak.

Nem rég miénk volt tavasz és ifjúság,
de makacs, büszke a női hiúság,
sosem pihen el, nem csitul a vágya,
tudja vége van, mégis visszavárja.

Csak a tükör, az a kegyetlen, álnok,
visszanézve ránk veri ki az álmot.
neki gyerekjáték minden igazság,
összetörve is gúnyosan kacag ránk.

Áldott fiatalság lelkünkbe bújtál,
s a tükör előtt hat évtized múlt áll,
bőrünkről lekopott a feszes bársony,
de szeretet, mosoly még átvarázsol.

 

2016. 09. 18.

 

A köd

 

Újpestre a köd ráereszkedett,
mint régi, bús szellemek vonulása,
poros verejtékük szitált a tájra,
szemem elől szinte mindent elfedett.

Madarak röptét a víztorony felett,
eltűnt a közelből a városháza,
szokott zajoknak volt csak maradása,
pár cipőkoppanás még közeledett.

A déli napfény másfelé tekintett,
rólunk mintha korán lemondott volna,
tizenháromját most telte az óra,
és az egész környék láthatatlan lett.

A kerület, égbolt, minden rejtezett,
hatalmassá nőtt az ember magánya,
kit egyedül ért, vagy küldött útjára,
annak a lába is beleremegett.

Körbenéztem, valaki megérkezett,
nem tudtam ki, de ismerős volt arca,
észrevett, köszönésre nyílt az ajka,
mégis idegen, aki emlékezett.

A szürkeség mindent hatalmába vett,
jól esett belépni a lépcsőházba,
hazaérni végre meleg szobába,
ahová a köd már nem követhetett.

 

2015. 12.12.

 

Viccelődős este

 

Átcsordulva az ácsorgásomon,
végigcseperegtem a városon,
láttam az estét, hogy felém oson,
kocogásba fogtam a körúton,
startpisztolyát a Hold elsütötte,
csillagok sprinteltek körülötte,
képzeletem sietősre vette,
futásnak eredt, ágyam kereste.

 

2015. 11. 20.

 

Párizs most szomorú

 

Álmaim kegyeltje, hogy lássam Párizst,
hogy sétálgassak fenn a Montmarteon,
megnézzem Mona Lisát a Louvrban,
s a fényárban fürdőző Eiffel-toronyt,
de Párizs most szomorú, Párizs gyászol.

 Ábrándozgattam, hogy majd karácsonytájt,
mikor már hó pihen a Szajna parton,
előttem jelzőként a friss lábnyomok,
s majd arra gondolok, hogy Ady itt járt,
de Párizs most szomorú, Párizs gyászol.

 

Csak egy mosolyt

 

Hagyj magadról egy emléket nekem,

de ne amit a fejfádra írnak,

ne olyat, mit inkább elfelednék,

vagy amivel  akárki is bírhat.

 

Az enyém majd olyan legyen rólad,

mit kívülünk nem tudhat más senki,

egy őszinte, elkísérő mosoly,

amit soha sem kell letörölni.

 

2014. 08. 23.

 

Ajándékbontás

 

Ma mit kaptunk a tavasztól,
legyen most ajándékbontás,
akiknek örömet hozott,
csordultig a zsongás-bongás.

Ők álmukban mosolyognak,
s a vasárnapra virradás,
úgy köszönt be ablakukon,
mint angyalarcú ragyogás.

Bő tartalom kis dobozban,
és nem kell mellé semmi más,
a boldogságnál nincs nagyobb,
az földön túl nőtt óriás.

A bút nagy csomagban kapták,
nyögve cipelte a sorstárs,
maradt volna bontatlanul,
pokol mélyén, mint a rontás.

2014. 05. 18.

 

Addig jó

 

Addig jó, míg nem fáj semm,

addig jó, míg van mit enni,

kinek ennél több adatott,

nyisson az égre ablakot.

mások könnyétől áztatott.

 

a kapzsinak mégis kevés,

étvágyát semmi sem oltja,

harács az egyetlen gondja

De holnap hányan ébredünk,

s ébred-e akit szeretünk,

vagy ő is karátot növelt,

míg szemünk másfelé figyelt.

 

Addig jó, míg nem fáj semmi,

addig jó, míg van mit enni,

kinek ennél több adatott,

 

 

Falusi nyugalom

 

Falunk nyugalma most is olyan zöld még,

madárdal ébreszti a békés határt,

napfény kandikál a diófaág közt,

s vadvirág illata a szobámba száll.

 

Ugat egy kutya, talán macskát látott,

vagy az utcánkban idegen közelít,

hallom, hogy szemben a szomszéd kiáltott

jó reggelt, amint mellettünk kapu nyílt.

 

Sietős dolga nincs már itt senkinek,

városba költöztek a fiatalok,

gyermekzsivajtól hangzott rég a környék,

most egyre csak fogynak a nyugdíjasok.

 

Árusok érkeznek hangos zenével,

a pék autója harsogja Vuk dalát,

jégkrémes, gázos, zöldséges követik,

tollszedő zárja a maszekok sorát.

 

Újra csend van, de a Bükk felől borul,

esőt hoz a völgyre e feketeség,

frissen vágott fű nagyokat nyújtózik,

meglocsolja végre az isteni kéz.

 

Hajnalban most már nőhetnek a gombák,

ebédre főhet a vargánya leves,

s ha útközben szednek piros szamócát,

a vén tölgyes desszertje asztalon lehet.

 

Kis falum csendjét őrzöm a lelkemben,

elviszem magammal bármerre megyek,

ezek a dombok mindig hazavárnak,

s én is visszavágyom, hogy otthon legyek.

 

2012. 07. 23.

 

Gondok

 

A gondok hozzám hálni jártak,

amíg itt nem lett az otthonuk,

azóta mindent szétdobálnak,

a bajból így minden napra jut.

 

Napestig pakolok utánuk,

foltozom rongyos ruháikat,

ez a népség nagyon hálátlan,

pihenni még ünnepkor se hagy.

 

Ajtómat ki se kell, hogy nyissam,

átszivárognak a falakon,

és kábeleken közlekednek,

vagy ijesztgetnek a mobilon.

 

Ezek elől hová is bújnék,

hol hajthatnám álomra fejem,

nincs zuga ennek a világnak,

hol meglelném gondmentes helyem.

 

Velük együtt kell így már élnem,

s hogy egészen ki ne túrjanak,

pár boldog perccel is beérem,

de abból nem engedek, urak!

 

 2012. 05. 17.

 

 

Kedvtelenül

 

Motoszkál valami a szándékomban,

ásító cipőm bámul a sarokban,

jobb kezem ujja most óramutató,

köröket rajzol, mint világutazó.

 

Indulnom kellene már valamerre,

tétovaságom előttem keresztbe

úgy elterült, talán, hogy marasztaljon,

fröccsen a csend, hogy ő is rám ragadjon.

 

Elkopott kedvem kopogtat agyamban,

ösztökét én ma nem érzek magamban,

szekerem kereke megrozsdásodott,

bár repülhetnék, de vágyam elhagyott.

 

Morfondírozásom éhesen kérlel,

mikorra készülök el az ebéddel,

hogy kitálalván más is jól lakhasson,

s a cipő végre útnak indulhasson.

 

2012. 04. 24.

 

Meglopottak

 

A meglopottak bosszúsan fekszenek,

ébredésükön keserűség terhe,

a tolvaj, zsákmányával messze futott,

vagy meglapult, hogy áldozatát lesse.

 

Szándékaink útja sokfelől porzik,

s farkasszem egymást vicsorogva nézi,

az elvenni kénytelen tette torzít, 

nincs-vagyonát rossz kéz már el nem éri.

 

De miért lop, kinek kamrája csurdig,

miféle átok telepedett rajta,

hogy lelkének tátongó kapzsiságán

az űrt, mások szenvedésével varrja.

 

Milyen öröm az eltulajdonítás,

holnapot elvenni kinek van joga, 

ki nem ad enni éhező gyermeknek,

akinek még csak ki sem nőtt a foga.

 

Kóros dagonya, irtóztató métely,

minden fájdalma a meglopottaké,

ha elveszed, ami nem téged illet,

összes kincseid a hamis mammoné.

 

2012. 03. 25.

 

Vadász puska nélkül

 

Üldögélek, mint vadász puska nélkül,

és figyelem az élet rezdüléseit,

vajon mi jön felém a mai nappal,

miféle gond lesz az, amely most leterít.

 

Bizalmam töretlen a holnap iránt,

bár kazalnyi tegnapom lassan lángra gyúl,

hogy kiűzzön, mint rigót a fészkéből,

mikor a nádasban körötte pernye hull.

 

Papírra vetem kettős könyvelésem,

mi volt mit adtam, és mindezért mit kapok,

egyikben vezetem amikor kellettem,

másikban, amikor mindenki elhagyott.

 

Így ülök itt, a vadász puska nélkül,

és érzem, hogy valami újra jön felém,

nem akarom, hogy tegnapom emésszen,

de nincs más, hát maradjon társam a remény.

 

 2011. 11. 22.

 

 Vörös rózsák

 

Legelső nyaramhoz gyakran visszatérek,

házfalon felfutó rózsákat idézek,

szűkmarkú idő sem szeghet nekem gátat,

emlékem sebesen, kortalanul járhat.

 

Egy pillanat kell csak, máris célba érek,

nagyszülői házhoz, örök menedékhez,

karon ülő vagyok, mama tart ölében,

előre mutatva arra kér, hogy nézzem.

 

Nem tudhattam akkor, mi az, amit látok,

nem ismertem addig semmilyen virágot,

nem tudtam, hogy a színeket elnevezték,

sem azt, hogy minden színt befednek az esték.

 

Meghatottan néztem, ámulva csodáltam,

minden gyönyörűség ott volt e virágban,

kis szívem kalapált, a lelkem ujjongott,

sosem láttam ennél lenyűgözőbb dolgot.

 

Még közelebb menni, maradni akartam,

magamhoz ölelni mindazt, amit kaptam,

de nem lehetett, mert a tövisek szúrnak,

mama féltett attól, hogy közéjük nyúljak.

 

Ötvenhárom nyarat azóta megéltem,

mégis ez maradt a legszebb emlékképem,

a vörös rózsát talán ezért imádom,

s lehunyom szemem, ha szeretetre vágyom.

 

 2011. 09. 02.

 

 

Dalolj nekem augusztus!

 

 Dalolj nekem augusztus,

 tücsökkel, madárral,

 zöld gyepeden hadd táncoljak

 mezítelen lábbal!

 

Hadd érezzek talpam alatt

hűsítő harmatot,

ma éjszaka felejtenék,

csordult bút, bánatot.

 

Senki se lát, csak a Hold fent,

de éppen jóllakott,

letáncolnám színe előtt,

sorsom mit rám rakott.

 

Majd ha a Nap ébredezik,

s a banda elcsitul,

zenéljen a hajnalfénynél

madárdal grátiszul.

 

Ne legyen már adósságom,

homálynak se fénynek,

dalolj nekem augusztus,

hogy egy kicsit éljek!

 

 

 

2011. 08. 15.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Egyéb
Versek és prózák - © 2008 - 2024 - amoriana-versei.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat